Sándor István monográfiájának kiadása kései, de nem megkésett rehabilitálása egy jelentős, ám önnön lehetőségeit kényszerűen kiteljesíteni nem tudó irodalomtörténészi életműnek. A könyv először ugyanis igen szerencsétlen időpontban, 1945-ban látott napvilágot, éppen abban az évben, amikor a szerzőt mondvacsinált okokból s egy törvénysértő igazolási eljárás keretében megfosztották szegedi főiskolai katedrájától, s lehetetlenné tették, hogy oktatóként és irodalomtörténészként folytathassa a pályáját. A kötet így voltaképpen visszhangtalanná vált, s a későbbi irodalomtörténeti szakirodalomba nem is épültek be az eredményei. Pedig Sándor István munkája mindmáig a legjelentősebb kísérlet a 18. század végi, 19. század eleji magyar irodalom társadalomképének elemzésére. Az utóbbi években egyre erőteljesebbnek tűnő, társadalomtörténeti megközelítésekhez kapcsolódó irodalomtörténeti kutatások saját előzményeik egyik legérdekesebb hazai előfutárát fedezhetik fel ebben a monográfiában.