Szilágyi Judit írásait olvasva először a műfajra vonatkozó alapkérdés merült fel bennem: „minek nevezzelek”? Kisnovellák, esszék vagy inkább karcolatok? Tán nem tévedek nagyot, ha ez utóbbi mellett teszem le a voksomat, hiszen az érett világlátású szerző tolla nyomán a művészi képzelet által átszőtt „helyszíni riportok” sajátos műfaja bontakozik ki. Megtörtént eseményekből ragad ki egy-egy epizódot, s azt gyakran ironizáló hangvételű, kritikai célzatú, rövid, szellemes és tanulságos szépprózai megfogalmazásban adja közre.
A karcolat nagymesterei − például Csehov vagy Mikszáth − hagyományához hűen Szilágyi Judit is a mindennapokból választ ki jellemző részleteket, hogy azokat felnagyítva tükröt tartson az olvasó elé.
Szellemes, gyakran az öniróniától sem mentes, tanulságos történeteivel az a sajátos újlipótvárosi „fíling” hatja át e rövid írásokat, melyek méltán érdemelték ki az ismerősök körében használt „jucis” jelzőt. Ars poeticáját tekintve akár a „juteszembe” vagy a „dafke” jelzővel is illethetnénk a szerző által csak „gebődéseknek” nevezett műveket.
Minden érdeklődőnek szívesen ajánlom az elsőkötetes szerző gyűjteményét, melyről biztosan állíthatom, hogy hamisítatlan jiddiskeitjével és tanulságaival, egyedi hangvételével belekarcolja üzenetét az olvasó emlékezetébe…

Babits Antal szerkesztő