Susan Sonntag „az Apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót, hazai méltatói mondták már a kortárs magyar irodalom egyetlen metafizikus ihletésű írójának, melankolikus-szaturnuszi alkotónak.

E meghatározások mindegyike érvényes marad a Seiobo járt odalent elbeszéléseit olvasva is, ám mindezek mellett szembeszökő az írásokat jellemző termékeny tágasság: a meghökkentő történetek hátterét adó korok, kultúrák közötti szellemi ívek, a hol a bibliai időkből, hol napjainkból előlépő szereplők önmagában is izgalmas változatossága.
De az elbeszéléseknek ezúttal nem csak eleven, emberi hőseik vannak: kitüntetett hőssé válnak a világ más elemei is, ezeket leginkább műalkotásoknak mondhatnánk, de csakis a szó legszélesebb értelmében – a természet, a teremtés, a világban föltételezett transzcendens lényeg önmagukban tökéletes, céltalanul és végső soron értelmetlenül szép alkotásainak, amelyek tökélye, ereje, vonzása azonban ellenállhatatlan és kikerülhetetlen.
Egy hatalmas fehér madár, egy épület, egy rom, egy ikon.
Akár hétköznapi emberek, akár művészek kerülnek kapcsolatba velük – mintha Seiobo istennő kertjébe lépnének be, ahol a barackfák csak minden ezredik évben teremnek gyümölcsöt, de aki eszik abból a gyümölcsből, az örök életet nyeri el.
A kötet szinte valamennyi elbeszélése egyetlen végtelennek tűnő mondatból, a részletek egyre árnyaltabb, megvesztegethetetlenül elszánt kibontásából áll, melynek sodrásában Krasznahorkai László egyforma virtuozitással hozza létre és érzékelteti a történetek végletes drámaiságát, fájdalmát és rezignált iróniáját. Olykor torz jeremiádában, olykor a hétköznapiságból kinövő, emelkedetté váló ódai textusban. Szépséget teremtve.