Különleges ajándékot kapott 75. születésnapjára Harold Pinter, az angol dráma élő klasszikusa, hiszen alig pár nappal az ünnep után tudta meg a Nobel-bizottság döntését: idén, 2005-ben életművéért neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Horace Engdahl, az akadémia elnöke azzal indokolta a döntést, hogy az író „színdarabjaiban feltárta a hétköznapok fecsegése alatt tátongó mélységeket, és behatolt az elnyomás zárt térségeibe”.

Pinter a brit főváros egy szegénynegyedében született 1930. október 10-én, ahol kelet-európai zsidó bevándorlók laktak akkoriban. Egyes életrajzi adatok szerint magyar, mások szerint portugál ősökkel büszkélkedhet. Az ötvenes évek második felében induló szerző első kirobbanó sikerét 1960-ban aratta A gondnok című tragikomédiájával és csaknem fél évszázados pályafutása során mindvégig a kortárs dráma élvonalában maradt. Pinter sohasem eredt divatok nyomába – inkább őt próbálták meg sokan utánozni –, stílusa nem merevedett meg, nem ürült ki.

Pinter különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és mögöttes tartalmát egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt információmorzsákból összerakni. Drámáiban a helyzeteket általában naturalisztikus hitellel szerkeszti, mégis ott lapul a fordulatok mögött valami érthetetlen, valami zavarbaejtő, hol a társadalom vagy az emberi kapcsolatok abszurditása, hol a létezés rejtelmeinek sohasem kifürkészhető titka. Mondataiban hétköznapiság és költőiség forr egységes egésszé és szövegeinek elhagyhatatlan eleme a mondatok közé ékelődő pinteri csend is, s mögötte az elhallgatott szavak talán minden kimondott szónál súlyosabb jelentése. Drámáinak változatlan érvényességét mi sem bizonyítja jobban, hogy színházainkban néhány évvel ezelőtt szinte egyszerre volt műsoron az 1958-as A születésnap, az 1965-ös Hazatérés és az 1993-as Holdfény.

Harold Pinter legutóbb a War (Háború) című verseskötetével keltett feltűnést hazájában, ahol az iraki háború legharcosabb és legelkötelezettebb ellenzőjeként ismert. „Azt hiszem, abbahagyom a drámaírást – nyilatkozta –, csak a versírást folytatom. Eddig huszonkilenc darabot írtam. Nem elég ez?” Rajongó nézői és olvasói válasza erre a kérdésre minden bizonnyal eléggé egyöntetű lenne.

A kötet az alábbi drámákat tartalmazza:

Az étellift (The Dumb Waiter, 1957) (Elbert János)
A születésnap (The Birthday Party, 1958) (Bányay Geyza)
A gondnok (The Caretaker, 1960) (Bartos Tibor)
Hazatérés (The Homecoming, 1965) (Hamvai Kornél)
Csönd (Silence, 1969) (Osztovits Levente)
Senkiföldje (No Man’s Land, 1975) (Vajda Miklós)
Árulás (Betrayal, 1978) (Bátki Mihály)
A melegház (The Hothouse, 1980) (Bátki Mihály)
Porrá leszel (Ashes to Ashes, 1996) (Upor László)