A Kossuth-díjas költő 2000-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Új kötetében az elmúlt öt évben írott verseit gyűjtötte egybe. Az ihlet iránt sóvárgó költő teremtett képe összekapcsolódik a költészet általános szellemi elbizonytalanodásával: Somlyó ironikusan elemzi vállalt hivatását. Más versek méginkább a lírikus személyére, a végső verssorokkal való küzdelemre, erotika és elmúlás kölcsönviszonyára fókuszálnak.
Végül hommage-ok sorozatában a nagy elődök és kortársak előtt (Empedoklésztól Kurtágig) rója le (át)értelmező tiszteletét.


„És bár Somlyó továbbra is hisz a költészet ünnepjellegében, őrzi a nyelvi magatartás méltóságát, azt is tudja, hogy a funkcióvesztés, a hatáscsökkenés és az esztétikai szép kiüresedett tartományai a vers létmódját alapvetően változtatták meg. Versei ezeket a változásokat a záródó pálya minden tanulságát és tudását összesűrítve értelmezik és gondolják tovább. Ami pedig a kérdés másik oldalát illeti: az öregedés tüneteire vagy a nagypapaság konkrét és átvitt értelmű tényeire rávilágító versei a Somlyó-költészet legértékesebb pillanatait idézik.”
(Bedecs László, Élet és Irodalom, 2002. június 7.)