Ez a több tudományterületen átívelő tanulmány arra tesz kísérletet,hogy a XVII. és XVIII. századi francia nyelvű festészetelméleti
szövegek elemzésén keresztül értelmezze a csend kategóriáját. A vizsgált korszak csenddel kapcsolatos festészeti alkotásai –„csend-festményei” – általában nem narratív képek, nem
cselekményes történeti kompozíciók, nem olyanok, amelyekkel a hagyományos festészetelméleti művekben találkozhatunk, és amelyek nagyban hozzájárultak a XVII. és XVIII. századi francia
művészetelméleti diskurzus kialakulásához. Ezek a festmények nehezen vagy egyáltalán nem közelíthetők meg a retorikán és a szenvedélyelméleteken alapuló festészetelméleti doktrína kategóriáival. A könyv a csend alakzatainak nevezett fogalmakra –mint a tudom-is-én-micsoda, a kellem, a báj, a fenséges, az űr
vagy a melankólia – támaszkodva egy másfajta festészetelméleti beszédmód kialakítására törekszik. Az átmenetiség, a homályosság és a bizonytalanság fogalmainak korabeli festők művein történő értelmezése során – az ábrázolhatatlan és a kimondhatatlan problémáját érintve – azt is megmutatja, hogyan válnak egyes, hétköznapi értelemben használt terminusok művészetelméleti
kategóriákká.