„Tömegtájékoztatási eszközeink ritkán adnak hírt arról, ami tágabb térségünkben, vagyis a Baltikum, az Adriatikum és a Fekete-tenger között történik… Az ukrajnai narancsos forradalomra odafigyeltünk néhány napig, de aligha gondolkodtunk el azon, hogy Kijevben miért tüntetett személyes jelenlétével mind Lech Wa³êsa egykori, mind Aleksander Kwa¶niewski, akkor hivatalban lévő köztársasági elnök a megnyert választások érvényesítéséért síkra szállt Viktor Juscsenko mellett. És hallhattunk a lengyel–orosz kapcsolatok elhidegüléséről, de ennek egyik fontos oka elkerülte figyelmünket, az, hogy Putyin elnök nem ismerte el a lengyel tisztek és rendőrök 1940-ben történt lemészárlását népirtásnak. Miért lett Lengyelország reflexszerűen gyanakvó az elmúlt években tapasztalható német–orosz közeledésre, és miért állt ki az Egyesült Államok mellett az iraki háború idején?

E kérdésekre a múlt század lengyel történelmében is választ találhatunk. A XX. század lengyel históriája legrövidebben kulcsszavakban írható le. Pi³sudski, lengyel–bolsevik háború, Molotov–Ribbentrop-paktum, Katyñ, Monte Cassino, gettófelkelés, varsói felkelés, a fejüknél összenőtt ikerpár: Teherán és Jalta, 1956: a poznañi munkásfelkelés és Gomu³ka, 1968 lengyel márciusa, tengerparti sortüzek – 1970, Szolidaritás…

Miként készültek a lengyelek öt negyedszázadon át arra, hogy ha a történelem esélyt kínál hazájuk helyreállítására, azt ki tudják használni? ...1918 és 1920 között mind a tárgyalóasztaloknál, mind a harctereken helytálltak. Lengyelország 1918-ban felkerült Európa térképére, amelyből a két totaliárius birodalom radírozta ki 1939 nyárutóján, kora őszén. A megmaradásért a legkilátástalanabb helyzetben is folytatott küzdelem, a világ összes frontján Polóniáért vívott hősi harc a lengyel nemzet hitét bizonyítja.”

Kovács István