Ha van iga­zán meg­bán­tott ze­ne­szer­ző a vi­lág­ban, akkor Erik Satie az. Nem tudni, miért és kire bán­tó­dott meg, de írá­sa­i­ból, föl­jegy­zé­se­i­ből és oda­ve­tett gon­do­la­ta­i­ból az derül ki, hogy nagy baja le­he­tett a vi­lág­gal. Írt min­den­fé­lét: kri­ti­ku­sok­ról, akik­re ha­ra­gu­dott, ze­ne­szer­ző­tár­sak­ról, akik­re sok­szor fél­té­keny volt, fan­taz­ma­gó­ri­ák­ról, a pá­ri­zsi élet vil­la­ná­sa­i­ról, a zenei világ fur­csa­sá­ga­i­ról, tár­sa­sá­gok­ról, es­er­nyő­i­ről. És sok­szor bo­lond­sá­gok­ról, mert Satie nem tar­to­zott a mód­sze­re­sen élő pol­gá­rok közé. Hó­bor­tos mű­vész volt, ka­ba­rék­ban zon­go­rá­zó finom ze­ne­szer­ző.

A tö­re­dé­kei mel­lett – mert szin­te min­den szava tö­re­dék – jel­lem­zők rá a raj­zai, ezek a fur­csán oda­ve­tett gon­do­la­tok, mint­ha csak oda nem fi­gyel­ve járna a keze – né­há­nyuk il­luszt­rál­ja a csa­pon­gó, és mégis vonzó vi­lá­got.

Ezt a bo­hóc­vi­lá­got, mely­be be­le­ol­vas­va ala­po­san iri­gyel­het­jük ezt az ala­kot; aki ma­gá­nyá­ban sza­bad volt, és ezért tu­dott szár­nyal­ni mu­zsi­ká­ban és pró­zá­ban is.