Aki olvasta Patrik Ouøedník eleddig huszonkét nyelven megjelent s mindenütt rendkívüli sikert arató, a múlt századot szürreális látomásként és bizarr körképként megjelenítő Europeanáját és/vagy a fennkölt eszmék szomorú sorsát kalandos történetbe ágyazó, A megfelelő pillanat, 1855 című rendhagyó regényt, aligha csodálkozik azon, hogy napjaink cseh irodalmának képviselői közül Milan Kundera mellett ő a legtöbbet fordított szerző. Hírnevének megalapozottságát a magyarul harmadikként megjelenő mű, A huszonnégyes év is messzemenően igazolja: a memoárirodalom történetének egyik legkülönösebb és legszórakoztatóbb alkotását tartjuk kezünkben. Az író az 1968. évi „prágai tavasz” reformkísérletének bukása után húsz éven át „normalizált” Csehszlovák Szocialista Köztársaság változatlanságba dermedt valószerűtlen világát idézi fel meglehetősen formabontó módon s a rá mindenkor jellemző szellemességgel és eredetiséggel. Történelmi eseményeket és magánéleti mozzanatokat, kollektív és egyéni emlékeket ötvöz egybe, s az Europeanához hasonlóan ezúttal is mesteri kézzel tünteti el a valóság és a képzelet közötti határvonalakat. A groteszk, abszurd, banális és humoros momentumok sokasága nem mindennapi hitelességgel és hatásossággal jeleníti meg a vaskalapos, félelmetességében is nevetséges diktatúra hétköznapjait, s hogy nevethetünk az egészen, azt nem csak a történelem kedvező fordulatának, de Patrik Ouøedníknak is köszönhetjük. Az utószót Vlastimil Hárl írta.