"Utam zsidóként, Önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írni és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm sincs. Majd tízesztendős emigráció és egy undorító per, börtön kiközösítés lett a sorsom. Mindazonáltal javíthatatlan vagyok, és be kell vallanom, hogy egybeforrtam az országgal és az emberekkel" - írta 1929. november 2-án kelt levelében Hatvány Lajos Martin Bubernak. E könyv címe ebből a levélrészletből származik, ám a kérdőjel már nem része az idézetnek: az saját kételyeimet, kíváncsiságomat hivatott jelezni. Valóban képzelt volt csupán a magyarországi zsidók asszimilációja? Mit jelent, mire vonatkozik a "képzelt" kifejezés? Bár e kérdések elmélete könyvtárnyi, a választ maguktól az érintettektől reméltem: azt kutattam, hogyan látták és láttatták saját zsidóságukat a Magyarországon élt zsidó értelmiségiek, rabbik, írók, újságírók, tudósok. Arról szerettem volna képet alkotni, hogy ők mit tartottak fontosnak megemlíteni vagy elhallgatni a zsidóságukkal kapcsolatban. Önéletírásaik, visszaemlékezéseik, vagy akár egy írói lexikon céljaira szolgáltatott adataik feldolgozása során döbbentem rá, hogy az önreprezentációk körébe az írásokon kívül az is beletartozik, hogy milyen - idegen csengésű vagy magyarosított - néven áll ki valaki a nyilvánosság elé, ahogyan az is, mely nyelv(ek)en teszi ezt. Valójában persze arra voltam kíváncsi, milyen volt zsidónak lenni 1790 és 1918 között, a "hosszú 19. század" Magyarországán. (Fenyves Katalin)

A számos publikálatlan szöveget, ritkán látható fényképet is tartalmazó, izgalmas kötet rabbik, írók, tudósok többnyire levéltárakban lappangó, önéletrajzi jellegű írásai alapján keresi a választ a kérdésre: milyen volt zsidónak lenni 1790 és 1918 között, a "hosszú 19. század" Magyarországán.