Mivel a Kőkemény (Stone Butch Blues, 1993) félig-meddig önéletrajzi regény (formája szerint mindenképpen az, hiszen egyes szám első személyű elbeszélője, Jess Goldberg mondja el benne az életét), érdemes és semmiképpen nem irreleváns néhány szót ejteni szerzőjéről, Leslie Feinbergről. Az 1949-ben született Feinberg író, transznemű aktivista, szakszervezeti szervező és újságíró. Transgender, nem transzszexuális: nem úgy lépett át egy határvonalat, hogy nőből férfi lett, mert „szimplán" az akart volna lenni. Egyszerre több határvonalat lépett át. Mivel nem hagyták úgy élni, ahogyan ő élt volna, olyannak lenni, amilyen ő kényelmesen tudott volna lenni (a nemiszerep-sztereotípiák szerint „férfias" nő, buccs), nem hagyták már a családjában élni vagy pályát választani sem, és büntették azért, amiért nem felel meg a „nőségről" alkotott merev képnek, életének egy pontján arra jutott, hogy csak úgy élhet tovább, ha férfivá válik, egyszerűen annak nézik, és békén hagyják. Később azonban rájött, hogy a férfi, akinek nézik, nem ő: nem heteroszexuális férfiként akarta meghatározni önmagát – és ahogyan megfogalmazza: most transznemű harcos aki fenntartja magának a jogot, hogy (az erőszakosan kettéválasztott) két nem között legyen, és úgy mozogjon ezen a mezsgyén, ahogyan tud és akar.

A Kőkeménynek, ennek a félig-meddig önéletrajzi regénynek a főhőse Jess Goldberg. Jess szülei alaposan és közelről ismerik a szégyent. Nem sikerült megvalósítaniuk a tervüket, hogy ne legyenek munkások, hogy másképp éljenek, mint a szüleik, ezért rémülten beleszoknak a mindenkimáséletébe, és nincs számukra zavaróbb, mint hogy első gyermekük nem olyan, mint mindenki más. Munkások is, zsidók is, az egyetlen zsidó család a telepen, nagyobb lányukat folyton fiúnak nézik és összesúgnak a hátuk mögött – ennél több nem is kell nekik ahhoz, hogy minden frusztrációjukat a gyerekükre vetítsék, akinek születését anyja eleve nem akarta, és amikor végképp bizonyítva látják „kilógását", mert távollétükben felpróbálja apja öltönyét, elmegyógyintézetbe zárassák. Csoda, hogy Jess ép ésszel jön ki onnan: nem gyógyszerezik túl, nem verik szét az agyát elektrosokkal, ahogyan az a Stonewall-forradalom (1969) előtt megszokott volt. Az 1950-es években és a '60-as évek elején, a mccarthyista vagy alig poszt-mccarthyista, hisztérikusan homofób és a második világháború után újramerevedett nemi szerepeket védő Egyesült Államokban a társadalom nemigen tűrte, ha valaki nem felel meg a fiú-lány sztereotípiáknak. Jesstől undorodnak a szülei, és összesúgnak a háta mögött a gyerekek az iskolában. Igaz, alkatánál fogva mindig tartja benne valaki a lelket: mindig akad egy-két barátja, tanára, reménykedik, hogy amint lehet, otthagyhatja az őt gyűlölködve szemlélő családját, tervez, kutat, hol találhatna magához hasonló embereket.