Jelen kötet tárgyát Aquinói Szent Tamás (1225–1274) és Ioannes Duns Scotus (1266–1308), a skolasztika virágkorának két kiemelkedő filozófusa által megfogalmazott ismeretelméleti és metafizikai gondolatok képezik. Tanulmányunk fő célja annak megmutatása, hogy a sokszor pejoratív értelemben vett európai metafizikus gondolkodás mintaképének tekintett középkori filozófusok igen magas szinten tárgyalták az ismeretelméleti problémakör azon kérdéseit, amelyek bizonyos igények bejelentésére sarkalták őket a metafizika területén. Adott ismeretelméleti peremfeltételek mellett először ők néztek szembe néhány olyan problémával, amely nagyban foglalkoztatja a kortárs filozófia mind analitikus, mind kontinentális irányzatát. E problémák vizsgálata elsősorban a Duns Scotus gondolkodása által felvetett problémák mentén történik meg. A létezés és a lehetőség metafizikai analízisében adódó struktúráknak az isten elméje számára adott objektumokra való kiterjesztése által Scotus megelőlegezi a felvilágosodás racionalista ágának kérdésfelvetéseit. Ám a skót filozófus szerint a racionális teológia végkövetkeztetése nem a leibniz-i optimizmus: Scotus szerint ez a világ a lehető világok legjobbika, de mégis egy elég rossz világ.