A 20. században senki nem tudta úgy gyűlölni a "magyar Mocsár" viszonyait, egyben annyira szeretni az országot, mint Ady. Meglepetés vagy nem, de zen ambivalens viszonyulás ugyanúgy kirajzolódik a kötetben közölt fiatal értelmiségiek írásaiból. Már a címek szóhasználata is sokatmondó: "Senkiföldjén", "paradox", "szerpentin", "Leviatán", "deficit", "elmaradt", "felemás". Mintha nem változott volna semmi: "rossz a világ itt: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát." Ha a búsongó alaphang sokszor hasonló is, az esszék persze egymással is feleselnek, sőt, az egyik értelmiségi szerepre "önreflektáló" írásban éppen ezen, a magyar közállapotok felett szomorkodó, "balkánozó" közbeszéd-stratégiák is górcső alá kerülnek.