Nap mint nap ezrek és ezrek halnak meg félelemben, kínok között, közönytől övezve, olyanok, akik nyilvánvalóan azt szeretnék, hogy nagyobb szakértelemmel, több emberséggel ápolják őket, hogy enyhítsék testi-lelki fájdalmaikat. Figyelembe véve a népesség elöregedését és az orvostudomány gyors ütemű fejlődését, néhány év elteltével még többen szorulunk majd – gyakran elhúzódó és orvosi felügyelettel zajló – élet végi ellátásra. Muszáj tehát meghozni a szükséges döntéseket!

Vajon azt a változatot fogadjuk el, mely szerint szükség van a jogi keretek kidolgozására annak érdekében, hogy mindazok meghalhassanak, akik nem akarnak tovább élni, mert úgy érzik, magányosak, mindenki elhagyta őket, akikkel csak baja van a társadalomnak, és akik helyett talán majd mások döntik el, hogy nincs értelme tovább élniük?

Vagy inkább válasszuk azt, hogy megteremtjük a súlyos élet végi esetek kezelésére valóban alkalmas politika föltételeit oly módon, hogy jó előre számba vesszük a fölmerülő kérdéseket, a legszélesebb körben meghonosítjuk a palliatív kezelési módszert, és kifejlesztjük a haldoklógondozás kultúráját azért, hogy mindhalálig méltóságban élhessünk?
Marie de Hennezel