Kommunikáció- és Kultúratudományi tanulmányok. A kötet két részében elsősorban azt vizsgálja, hogy a magyarországi múzeumokban milyen rétegekre bomlott, hogy jelent meg a történetiség fogalma az elmúlt húsz évben. A kérdésfeltevés és a megközelítés azért is releváns, mert a mai magyarországi múzeumi diskurzus elsősorban a művészeti (művészettörténeti jellegű és irányultságú) múzeumokról és kiállításokról szól. A történeti és társadalmi kérdésekkel foglalkozó, más múzeumi gyakorlatot és irányt megvalósító intézmények kiállítási praxisa sokkal kevésbé része ennek a diskurzusnak, pedig az elmúlt húsz évben ezen a terepen is fontos és figyelemreméltó változások és elmozdulások következtek be: a gyűjtemények feldolgozása, a kiállítási paradigmák, prezentációs eljárások és technikák megújítása, továbbá a párbeszéd élénkítése szempontjából egyaránt. Ha a történetiséget használjuk az elemzések egyik kulcsfogalmaként, akkor egyfelől figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a történeti-társadalmi gyakorlatot megvalósító múzeumokban nagyon erős a múlthoz és a történeti megközelítéshez való kötődés, másfelől viszont hangsúlyozom, hogy a történetiség a jelen irányába is nyitott, ezért nemcsak a múlt, hanem a kortárs életvilágok múzeumi/kiállítási vizsgálata és megmutatása is része a gondolkodásnak. A történetiség fogalmára épülő intézmények (más megfogalmazásban az ún. társadalmi múzeumok) esetében – és magyarországi intézményi kontextusban – két alaptípus rajzolódik ki: egyfelől a történeti eseményeket és a közelmúltat tárgyaló eminensen történeti, másfelől a hétköznapi életvilágokra is nyitott etnográfiai jellegű múzeumok. A kötet is alapvetően erre a két pillérre épül, a múzeumok kiállítási paradigmáinak és prezentációs eljárásainak intézményekre és produkciókra vonatkozó vizsgálatában – néhány megvalósult kiállítás elemzésének segítségével.