De hát mit akarok én? Meghalni, vagy örülni az életnek? Ugyanott vagyok, ahol egy vagy két évvel ezelőtt. Igen, élni is akarok és meghalni is. Lehet így fölkészülni a meghalásra? Talán. Időnként úgy érzem, hogy rövid az időm. Tervezem, hogy így lesz és úgy lesz. Hát játszom én a halálra készülődéssel? Nem. Komolyan csinálom. De nem tehetek róla, ha örömöm van benne. És arról sem, hogy vidámsággal tölt el. Mi van az egésznek a mélyén? Talán nem fordulok eléggé a szellemiek felé? Nem meditálok, nem imádkozom eleget? Túlságosan is élek.”

Polcz Alaine annak a felkavaró küzdelemnek a stációit rögzíti folyamatosan diktált halálnaplójában, amelyet földi élete utolsó mérföldjén neki is meg kellett tennie. Testi-lelki szenvedésének sok kétellyel, félelemmel, életszeretettel, lemondással és bizakodással, belenyugvással és kétségbeeséssel váltakozó fázisaiban saját halála megoszthatatlan élményét, a haláltusa magányának tapasztalatát rögzíti, amíg ereje engedi a végső elcsendesedés előtt.