Albert Schweitzer és másodfokú unokaöccse, Jean-Paul Sartre időben jórészt egybeeső életpályájáról ír a mindig is humán érdeklődésű, építőmérnök szerző ebben a mega­drámájában.

A rendkívül sokszínű és gigantikus életműveikből az esemé­nyek kiválasztásához fő rendezőelvként kínálkozott a mindket­tőjüknél leírt törekvés egy globális etika megalkotására.

A kettős, francia-német kötődésű, Elzászban felnövő Schweitzer inkább a német kultúrkörben keresztény-protestáns alapokon, míg Sartre, a párizsi franciává vált Schweitzer-ág fia a francia kultúrában keresztény-katolikus neveltetésén túllépve, deklarál­tan ateista alapokon munkálkodik, alkot és él. Ezért a grandió­zus célhoz, az elvében és gyakorlatában is koherens globális etika megalkotásához egymástól élesen különböző elméleti utakon, mégis meglepően hasonló racionalitással jutottak el a kulcsfon­tosságú elköteleződésen keresztül.

Míg Sartre-nál az elköteleződés irányának

keresése a praxisban merül ki, mely élete végén a remény-hez viszi, Schweitzernél az élet hódolatteljes tiszteletének világszem­lélete az életmű meghatározója.

Személyiségük, életük máig érzékelhető, egymással feleselő példaként áll előttünk: ám ma időszerűbben, mint a XX. század­ban, az élet hódolatteljes tisztelete világszemléletére alapozva van remény a globális etika megalkotására.

A mű Albert Schweitzer halálának 50. évfordulójára íródott.