Zeke László ebben az írásában oly könnyedén és nagyszerűen tojja le a mesterség vaskalapos és nem vaskalapos hagyományait, hogy repes tőle az ember szíve. Miközben persze minden megőrzésre méltó hagyomány megőrződik benne. Nagy örömömre szolgált, hogy valaki ilyen magátólértetődően mozog mesén, tudományon, disznó viccen és mindenen, amihez neki kedve szottyan keresztül, bakugorva és bukfencezve egyikből a másikba, a másikból az egyikbe és közben birtokában van a legalapvetőbb írói szaktudásnak, a megfigyelés élességének és a leírás pontosságának.
Minden nagy bőséggel árad, sehol nyögés, sehol erőlködés, és van benne a mostanában annyira rettegett érzelemből is, meg az annyira istenített profánból is, de úgy, hogy a szerző ismeri a mértéket mind a kettőben. Meggyőződésem, hogy a sok maradi rozsdacsősz és a sok ködsűrítő modernkedő között ez egy olyan út, amin érdemes járni.

Lázár Ervin