„Az oroszok azt mondták, hogy semmit sem szabad beszélni arról, ami odakint történt. A mutatóujjukat a szájuk elé tették, vagyis erről kussolni kell” – a visszaemlékezők szerint ezt mesélte Drávóczi Ferenc, aki még a ’70-es években is gyakran megismételte ezt a mozdulatot. Az egykori lovasberényi rendőrkapitány egyike volt annak a Gulagra elhurcolt öt falusi férfinak, akik súlyos árat fizettek az éppen elveszített második világháború jelképes „újrajátszásáért”. 1946 júniusában, a búcsú napján véres verekedés tört ki a szovjet megszállók és a helyiek között a Székesfehérvár melletti faluban. A katonák benyomultak a János vitéz című daljáték előadására, megzavarták azt, néhány tucatnyian a falusiak közül pedig szembeszálltak velük. Az előadás három főszereplőjét, így a János vitézt játszó parasztlegényt, valamint a falu jegyzőjét és rendőrkapitányát gyorsított eljárással Szibériába deportálták, ketten közülük sohasem tértek haza