Krasznahorkai László (1954) az egyetemes pusztulás víziójához rendelte hozzá a pontos rajzú szociális realitást. Zsadányi szerint Krasznahorkai műveinek talán a legnagyobb erénye egy „olyan emberi mélységperspektíva-teremtés, amelyben gondolkodásunk alapkategóriái átértékelődnek”.
Az olvasó a biztos fogódzók híján könnyen elveszhet Krasznahorkai szövegeiben, melyeknek beszédmódja a tudatnarráció, melybe a művek szereplői „beleszólnak”. A klasszikus történetmondás így nyer teret s így mozdul ki hagyományos pozíciójából.
A monográfus Krasznahorkait a posztmodern kultúra és poétikai gondolkodásmód elkötelezettjeként mutatja be, melynek lényege saját kategóriáinak állandó újragondolása.