1954-ben jelent meg először "A Legyek Ura", amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású irodalmi alkotásának, s ma éppoly időszerű, mint volt a megírása idején.
Golding a második világháborúban szerzett tapasztalatait felhasználva a tudata, a lelke, a zsigerei mélyén megbújó ősi, vad ösztönökre ráébredő és az atomháború árnyékában élő ember félelmeit jeleníti meg példázatában vagy mítoszregényében: egy hátborzongatóan izgalmas és kegyetlen történetben, melynek hősei tíz-tizenkét éves angol fiúk.
A világban háború dúl, s a fiúk repülőgép-szerencsétlenség következtében egy lakatlan szigetre kerülnek, távol a civilizációtól - amely talán éppen elpusztul -, s megpróbálnak értelmes rendet, társadalmat kialakítani. És őrzik a tüzet, mert ez az egyetlen útja a menekülésnek.
Sokáig kellemes, szinte idilli játéknak tetszik az egész: a jól nevelt angol fiúk ragyogóan megbirkóznak a nehézségekkel, s követik Ralphot, a született vezetőt, aki tüzet gyújt, és expedíciót vezet a sziget felderítésére. Ám az idillben - eleinte szinte észrevétlenül - sokasodnak a bajok: a vezérszerepre pályázó Jack nem hajlandó engedelmeskedni Ralphnak, és a fiúk közül egyre többen állnak mellé, s imádják vele együtt a Legyek Urát.

Golding, aki sokáig általános iskolai tanárként dolgozott, a gyermeki lélek nagyszerű ismerőjeként rajzolja meg hőseit, akik az egyre inkább elfajuló -játékban - mintegy felgyorsítva élik át az emberi civilizáció történetét az első ésszerű közösségi szabályok megteremtésétől kezdve egészen odáig, amikor a rend összeomlik, s újból a bálványimádás, a gyilkos ösztön kerekedik felül.