A mélység arcai - Etikai és metafizikai írások
A mélység arcai - Etikai és metafizikai írások
Természetes optikai tapasztalatunk, hogy a távolság növekedésével egyre nagyobb terület összefüggésrendszere lesz belátható, ám a részletek annál kevésbé élesek; és fordítva, minél inkább a részletek közelébe kerülünk, annál kevésbé vagyunk képesek azokat egy összefüggésrendszer általánosabb keretein belül megvilágítani. Majd a közeledés idővel eléri azt a fordulópontot, amikor a tárgy részletei felnagyítódva ismét elmosódnak, és mintegy láthatatlanná válnak. Természetesen mindez analógia. Ám jól megvilágítja a dologhoz vezető gondolati út paradox jellegét. Minél közelebb hatolunk hozzá, annál inkább feltárul előttünk a dolog mélysége. Sajátos transzcendencia-élmény ez, amikor megszűnik a dolog-tapasztalat pontos fogalmi és nyelvi artikulációjának lehetősége, és feszültséget teremt a korábbi távolságból feltárt tartalmakkal. Ilyenkor a transzcendencia áttöri és megsérti a dolog ontologikai határait. Elfogynak a tapasztalat artikulálására alkalmas szavak, és a tapasztalat elnémuló alanyát a csodálat és a megrendülés állapotai kerítik hatalmába. Minél mélyebbre hatolunk, annál kevesebb dolog tűnik természetesnek, miközben a személy életének dinamikája a lényeg vonzásába kerül. A filozófusnak élményszerűvé kell tennie azt a csodálkozást, amelyet az emberi élet mélységével találkozó gondolkodás tapasztalata közvetít. A dologról kell beszélnie a dologról szóló értelmezésekkel szemben. Ezt a feladatát úgy teljesítheti, ha újra láttatja azokat a csodákat, amelyekből a gondolkodás kiindul, és ahová végeredményként, legnagyobb csodálkozására, vissza is érkezik. Minden bizonnyal ilyen a második személyre irányuló felelősségnek az a formája, amely az adás egyoldalú logikájához igazodik.