Egy apa, aki hozzászokott, hogy az övé az első és az utolsó szó. Sem a munkahelyén, sem a családja körében nem tűr ellentmondást. Időnként szélsőségesen konzervatív véleményét sem rejti véka alá. Különös hévvel kel a hagyományos dán értékek védelmére, s dühödt, ironikus kirohanásaival nem kíméli a Dániában élő bevándorlókat, akiknek jelenlétét egyenesen fenyegetésként éli meg a kispolgári hétköznapokban.


Egy lány, aki felveszi a harcot a zsarnok apával, és tudatosan szembehelyezkedik az általa képviselt értékrenddel. Közben nem is sejti, vagy inkább nem akarja elfogadni, hogy álláspontjaik mennyire közel vannak egymáshoz. Öt év menekülés és haragszomrád után kénytelen elfogadni a kettejük közti hasonlóságot.


Egy meny, aki a maga jó szándékú egyszerűségében próbál újra összekovácsolni egy széthulló családot, de próbálkozásaival rendre csődöt mond, mi több, akaratlanul majdnem tragédiát okoz.


„Időnként nem tudja eldönteni, hogy tényleg a politikán ugranak-e össze Hellével, vagy inkább apa és lánya örökös veszekedéséről van szó. Pedig úgy érzi, hogy egyedül ők ketten merik kimondani a véleményüket. Fogalma sincs, hogy a lánya tényleg elhiszi-e azt a sok badarságot, amit leír. Nem érti, miért lett olyan fontos neki, hogy nagy hangon védelmezze az idegeneket. Talán ilyen a természete. Hiszen mindig is vonzotta a másság. Mindig is azt hitte, hogy különbözni már önmagában is érdem. Ez persze akkor volt, amikor azok még nem lepték el az országot. Amikor egzotikus ritkaságnak számított a pakisztáni zöldséges.”