Kemenes Tamás Népszabadságban megjelent recenziójából:

"A híres nőcsábászt „csapodár életében e városhoz fűzte az egyetlen tartós kötelék”. Velencét tehát – fortes fortune adiuvat – magától Casanovától kellene elhódítani ahhoz, hogy másként lehessen önmaga, és így, esetleg, a miénk: nála kellene (kellett volna) rafináltabban bejárni, tehetségesebben ígérgetni és izgatóbban hazudozni neki, arcpirítóbban hencegni róla.

Az Atlantisz kiadó Világváros című kiváló sorozatának új, Kafka Prágájára következő, Kovács Ilona által nagy érzékenységgel összeállított kötete „Giacomo Casanova emlékiratain, kalandjain keresztül mutatja be a XVIII. századi Velencét, azt a várost, amely a világ színházi fővárosa, meghatározó kulturális centruma volt”. Ahol „egymásba ért a zárdák, karneválok, kéjlakok és kaszinók világa”. Ráadásul a házigazda szövegeit ezúttal „más (…) szerzők velencei feljegyzései egészítik ki, köztük Montesquieu, Goldoni, Lorenzo de Ponte vagy Goethe apjának visszaemlékezései”. Mi több, végrevalahára azt is megtudhatjuk, hogy „mit gondoltak a prostituáltak Rousseau-ról”.

A pompás megjelenésű, gyönyörű képanyagot – többek közt Guardi, Canaletto és mások festményeit – felvonultató könyv, ígéretéhez híven, valóban forgatható útikalauzként, ekkor az ember mintegy Casanova nyomába lép. Talán legnagyobb érdekessége azonban mégis ott van, ahol Velencét a sajátunknak érezzük – és ahol Casanova egyenesen irritációként jelentkezhet az értelmezésben. A szöveg ezt kénytelen megengedni, ehhez temérdek vendégszereplője segítségével számos támpontot nyújt, jóllehet Casanova végig izgalmasan sokoldalú marad, kurtizánokról, karneválokról, zárdákról éppúgy lehet szólni rajta keresztül, mint nyüzsgő kávéházi életről, színházakról – és a legendás Ólombörtönről is. (...)"

A cikk teljes terjedelemben a link alatt olvasható!