Vajon miért lenne dicséretre méltó a jellegtelenség - az, ami íztelen, színtelen, fakó és fád? Vajon nem zsigeri reflexünkkel megyünk szembe, nem a józan észből űzünk gúnyt, ha az ízes, a sokszínű, a sajátos, a csillogó helyett azt dicsérjük, ami jellegtelen? Márpedig a kínai kultúrában a jellegtelenségnek minőségértéke van, és nem is akármilyen: a "közép" vagy a "fundamentum" minőségére utal. A jellegtelenség motívuma már a kínai ókor gondolkodásában fontossá válik, legyen szó akár a Bölcs alakjának megrajzolásáról, akár az Út, a tao megidézéséről. Innen termékenyíti meg azután Kína esztétikai hagyományát: nemcsak azért, mert a kínai művészet egyik alapvető intuíciójáról van szó, hanem azért is, mert a művészet feladata feltárni - hiszen csak a művészet képes érzékletessé tenni - e fundamentális íztelenséget: a hangon, a versen, a festett képen keresztül a jellegtelenség megélt tapasztalattá lesz.

Esszéjében François Jullien, a neves francia filozófus-sinológus a jellegtelenség fogalmából kiindulva veszi szemügyre a kínai költészet, festészet, zene - de egyúttal a szélesebb értelemben vett kultúra és filozófia - világát, hogy behatoljon e mienkétől távol eső gondolkodás nagy misztériumába. Arra keresi a választ, honnan az értékeknek e számunkra zavarba ejtő előjelváltása, amely az esztétika és a gondolkodás egy az európaihoz képest egészen másfajta lehetőségének nyit kaput.