Konsztandinosz Kavafisz (1863–1933) Alexandriában született és halt is meg, abban a városban, mely az ókori görög műveltség egyik legfontosabb színtere volt, s jelentőségét az ókeresztény időkben is megőrizte. A görög diaszpóra, egyben az újkori görögség legnagyobb költője mind az ókori, különösen a dekadens hellenisztikus kultúra, mind a bizánci kereszténység örökösének tekintette magát. A világirodalom nagy XX. századi újítói közé a nagy áramlatoktól független, egyedi költői technikái, a képes beszéddel igen takarékosan bánó, hol eszköztelennek látszó, hol retorikus versnyelve révén került. Az intimitásra fogékony olvasóközönséget költészetének rezignált monotóniája ragadta meg: ahogy újraéli és a jelenbe hozza az antik világ végnapjainak történeti eseményeit, a nagy szereplőket, az irodalmárokat és a kisembereket, s ahogy rajong a fiatal férfi szépsége iránt. E kötet tartalmazza az összes „kanonikus”, vagyis maga a költő által véglegesen elfogadottnak tartott verset, ezenkívül a korai, kiadatlan, megtagadott és befejezetlen versek legértékesebb - magyarul ezidáig nem olvasható darabjait.