A 2010 decemberében Tunéziában kezdődött arab tavasz mindenkit meglepett a térség országaiban és a térségen kívül egyaránt. Az évszázad eddigi legfontosabb eseménye, melynek hatása nagyobb lesz, mint akár a 2001. szeptember 11-i terrorcselekményeké, akár a 2008-as globális gazdasági válságé. Tunéziában és Egyiptomban az évtizedek óta az országot irányító vezetőknek, Zein el-Ábidín Ben Alinak és Mohamed Hoszni Mubáraknak távoznia kellett a hatalomból. Jemenben Ali Abdullah Szálehnek szintén távoznia kellett, de egy hosszas, tervezett átmenet vette kezdetét. Bahreinben a többségében a síita lakosság tüntetéseit leverték. A líbiai polgárháborúban Moammar Kaddáfi életét vesztette, az ország mára irányíthatatlanná vált. Szíriában pedig immár négy éve zajlik a polgárháború. Ezeket az eseményeket 2011 elejétől arab tavaszként emlegeti a politika és a média, de a közvélemény is. A megnevezés azt a pozitív, reményteljes várakozást idézi, mely az első békés megmozdulásokat kísérte, melyekben a népakarat spontán megnyilvánulva és békésen elérte legfontosabb célját, a vezető menesztését. Az arab tavasz értelmezésünkben az arab országokban régóta zajló folyamatok felszínre törése, egy új szakasz kezdete: átmeneti időszak, melynek végkifejlete a bizonytalan jövőbe tolódik ki és egyelőre beláthatatlan, hogy merre tart.