1006 körül a japán császárné apja felfogadott leánya mellé az udvarba - oktatóként, gardedámként - egy művelt, kínaiul és japánul egyaránt író-olvasó-verselő arisztokrata hölgyet, aki változatos utakon-módokon a Muraszaki Sikibu nevet kapta. Az új udvarhölgy életéről nem sokat tudunk: 973 táján születhetett, néhány évet apja vidéki tartományában töltött, viszonylag későn, 998-ban ment férjhez, egy lánya született (aki később jelentékeny költővé vált), s a férjet 1001-ben el is vitte egy járvány. Nem sokkal ezután kezdhette írni Muraszaki a Gendzsi-t, mindenesetre amikor az udvarba került, már jelentős részével el is készülhetett. Egy biztos: fennmaradt naplójában, egy 1009-es bejegyzésben konkrétan megemlíti regénye címét.

Vagyis egy kereken 1000 éves nagyregény, a világirodalom első szerelmes és családregénye van most a kedves olvasó kezében, amely 1000 évvel ezelőtti szerelmekről, gáláns kalandokról és császárvárosi hétköznapokról mesél - úgyszólván I. István királyunk és Imre herceg korát állítja elénk, csak éppen az akkor ismert világ túlsó oldaláról, a Japán Birodalomból. Főhőse egy szépséges, minden művészetben páratlanul tehetséges ifjú, az uralkodó fia, a "fénylő Gendzsi", akit császári atyja már csecsemőkorában annyira félt majdani irigyeitől, hogy nem adja meg neki a hercegi címet, közrendűvé fokozza le, hogy saját erejéből legyen kénytelen hatalomra szert tenni, s így vigyázhasson magára. Ám Gendzsi, ahogy felcseperedik, mintha egyáltalán nem akarna vigyázni magára, sőt: egyre veszedelmesebb szerelmi afférokba bonyolódik...

Ennek a varázslatos, több mint ötszáz szereplőt mozgató, hetvenöt évet átívelő regénynek egyik első, korabeli olvasója, akit nagynénje kislány korában ajándékozott meg a "több mint ötven füzet" egy-egy másolatával, akkor és utóbb is így lelkendezett róla:
"Elbújtam velük a paravánom mögé, és nem cseréltem volna a császárnéval sem... Akkoriban eléggé csúnyácska voltam, de úgy képzeltem, ha felnövök, én is olyan nagy szépség leszek majd, akár a dús, leomló hajú Júgao... Legfőbb vágyam volt, hogy egy előkelő, hibátlan modorú és szépséges ifjú, mint a fénylő Gendzsi, évente egyszer felkeressen hegyi lakomban, ahová ő rejtett el, mintha csak én volnék Ukifune úrhölgy. Ott éldegélnék egymagamban, nézném a virágokat, az őszi lombot, a holdat és a hótakarót, és várnám a nagy ritkán érkező, csodás leveleket szerelmesemtől. Semmi másra nem vágytam..."