Csepelyi Adrienn új kötete úgy működik, mint egy időkapszula: maroknyi, de több generációnyi örömet, fájdalmat, terhet és könnyűséget mutat meg a múltunkból. Az élet minden súlyát és tarkaságát. A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári idősek hangsúlyát, mikor nevetik el magukat, és mikor bicsaklik meg a hangjuk érzelmeik hatására. Ez a kötet abban segíthet, hogy tanuljuk meg saját gyökereinket (lelki tájszólásunkat) ne szégyennel nézni, hanem megszeretni és visszanyúlni hozzájuk, illetve, hogy megértsük az idősebb generációk traumáit, örömeit, és azt, hogy miért különbözünk ennyire – s közben miért csinálunk mégis olyan sok mindent ugyanúgy, mint ők. „Akárhova nézek a gyerekkoromban, nagymamák magyaráznak. Tényleges és fogadott, véletlenszerűen lett nagymamáim, akik nélkül fogalmam se lenne arról, hogy a háromszínű macska mindig nőstény (és tükörbe kell nézetni, hogy el ne menjen a háztól), hogy cukorral lehet a legjobban keményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, vagy hogy ki kinek a kicsodája a faluban. Továbbá én kinek a kicsodája vagyok a saját családomban. Vagy úgy egyáltalán: ki vagyok.” Csepelyi Adrienn