Vége a nyárnak. A kamasznak jövője volt, korosztályunknak már csak múltja van, boldog a gyerek lehetett, csak nem vette észre az unalomtól. Ha igaz, hogy a költők örök gyerekek, Hartay kolléga pályát tévesztett, mert aki gyerekkorában ilyen megfigyeléseket tesz, az sosem volt gyerek. Annyi viszont stimmel, hogy felnőni nem tud. Ez a meglett ember. Máig az érett kádárkor bűvöletében él. Gyerekkorunk felnőttjeinek segítségével határozza meg magát, rájuk skubizik, őket kagylózza, hogy gyerek maradhasson, mint a szülei, csak koravénebb. A rendszerváltás az oka, hogy nem megy. Lebeg a múltján, arccal lefele, nyitott szemmel, balatoni apály-dagály, odalent halmokban állnak az elsüllyedt kultúrjavak, azokat hozza fel. Egy ígéretet arról, hogy majd el fogja titkolni, ha meghal, kecskekörömmel benőtt tornacsukát. Ezért dolgoztat meg annyira a szűkszavúságával, ezért sűrít bele annyi képet egy tőmondatba, az utolsó milligramm oxigén felhasználásával mondja ki őket, ha nem épp belégzés közben. Nem újdonság, hogy a mondatok lélegeznek, van itt olyan is, mint a metronóm, van, amelyik horkol, van hosszan az arcodba fújt cigarettafüst. De mindegyik olyan rezignált, mintha az se lenne gáz, ha az utolsó lenne. Ez a kötet diavetítés. Beckett megpróbál kedves lenni a gyerekekhez. De miért ír verset a rezignáció lovagja, ezek szerint mégsem elég önmagának? Mit érdekli őt, hogy honnan jött, miből lett olyan, amilyen? Csupa-csupa kérdés, és mindegyik újabbakat szül. Nyitva maradnak, miután becsukod.
Peer Krisztián

Hartay Csaba tizedik verseskönyve a „Nehéz beszélni az északi táborról” kiérlelt hangjával, finoman lefojtott érzelmességével és kavicstömörségű képeivel a szerző egyik legerősebb kötetének ígérkezik. Az emlékezés lehetőségeit és lehetetlenségét, a múlt állandó jelenlétét, a gyerekkor kinőhetetlenségét körbejáró szövegek a víz csobogásához hasonló szelíd makacssággal közvetítenek valami ismerős sajgást, ami nem múlhat el – és ez mennyire jó.