A szerzők és szerkesztők egyaránt feladatuknak tekintik a magyar- és a világirodalom eminens alkotásainak újraértelmezését a diszkurzív poétika által kínált megközelítés jegyében; keresik az együttgondolkodás lehetőségeit a magyar filológia és a modern filológiák között. Miként azt is, hogy a hazai tudományosságban kevésbé ismert irodalom- és kultúraelméleti értekezéseket magyar nyelven hozzáférhetővé tegyék.

Szitár Katalin A regény költészete – Németh László A diszkurzív megközelítés homlokterében az irodalmi jelenség áll, különös tekintettel az emberi szómű – a megnyilatkozás, a dialógus, a név, a jel-, a trópus- és történetképzés – poiésziszének vizsgálatára. A prózanyelvi és versnyelvi alkotás diszkurzív vetületében a szó megjelenésmódjait eseményként taglalhatjuk, mely a cselekvés világában fogan meg és a szövegben, azaz a kulturális emlékezet közegében teljesedik ki, ahol ez a saját jövője felé „kizökkent” tapasztalati világ minden elemében saját jelentésre tesz szert. Ám sorozatunk neve a tárgyi utaláson túl más értelmet is magában foglal, amennyiben szerzőink egy bizonyos költészettani dialektus kimunkálását és meg¬honosítását is feladatuknak tekintik. Ennyiben a Diszkurzívák megnevezés az interpretáció szolgálatába állított beszédmód sajátosságát emeli ki. S végül elgondolható emblémánk utalásiránya úgy is, mint párbeszédre invitáló jelzés mindazok számára, akik a köteteinkben felvetett kutatási irányok s a megoldási javaslatok kifejtésében megszólaló beszédmód és szellemiség iránt érdeklődnek. A szerzők és szerkesztők egyaránt feladatuknak tekintik a magyar- és a világirodalom eminens alkotásainak újraértelmezését a diszkurzív poétika által kínált megközelítés jegyében; keresik az együttgondolkodás lehetőségeit a magyar filológia és a modern filológiák között. Miként azt is, hogy a hazai tudományosságban kevésbé ismert irodalom- és kultúraelméleti értekezéseket magyar nyelven hozzáférhetővé tegyék. A nyugati irodalmat századunkban egyre mélyebben járta át az irónia. Az irónia, mint az őszi levél, színpompásabb, jobban kihozza a szellem szivárvány színeit. Az ironikus ember azontúl mindig fölényben van, a saját feje tetejét is látja, amit állít, azt vissza is vonja vagy megkérdőjelezi. Az ironikus szellem többé-kevésbé butának tartja, aki komolyan beszél. Nos a magyar nem ironikus irodalom; az irónia idegen s leváló oltás rajta, s ez egyik akadálya annak, hogy Nyugat literátorai közt tekintélyre tehessen szert. Ahhoz az európai közszellemnek kellene megváltoznia, annak a veszélytudatnak kéne átjárni a Nyugatot is, amely minket sokszor a szellemünkben lévő játékosság ellenére komoly beszédre szoktatott, hogy az innen hallatszó szóban ne provincializmust, tizenkilencedik századot halljanak, de az emberiségre tartozó okulást. Azonban éppen ez, ami elterjedésének az akadálya, hathat frissebb széljárásként egy igazi felfedező tolmácsolásában. (Németh László)