1940-ben járunk, nem sokkal az elsõ zsidóellenes rendeletek kibocsátása után. Az addig ünnepelt írónõ, többek között a David Golder és A bál szerzõje, józanul felméri a kilátásokat s nem kétséges számára az események tragikus kimenetele. Vidéki számûzetésében belefog annak az öttételesre tervezett regényszimfónia megírásába, amely mintegy "egyenes adásban" ad számot a francia történelem egyik legfájóbb traumájáról, az 1940-es német bevonulás által kiváltott menekülthullámról.
Iréne Némirovsky ábrázolásában a megpróbáltatások nem hõsöket szülnek, hanem a hétköznapi antik-hõsök élnek tovább megalkuvásaikkal, kisszerûségeikkel. Szenvtelen, könyörtelen hangvételével a legkiválóbb orosz és francia realisták, úgymint Csehov, Turgenyev, Flaubert, hagyományát eleveníti fel. Sajnos az írónõ csak az elsõ két tétel végére tehette ki a pontot. Nem kerülhette el a náci haláltábort. A deportálástól csodával határos módon megmenekülõ leánygyermekei viszont csaknem hat évtizeden át egy kofferben õrizgették a kéziratot, mit sem sejtve annak tartalmáról, a remekmûrõl. A Suite francaise a 2004-es frankfurti könyvfesztivál egyik szenzációja volt, és ugyanabban az esztendõben elnyerte a rangos Renaudot-díjat is. E díjat története során elõször ítélték oda egy már elhunyt szerzõ mûvének, "kortársi" rangra emelve ezzel egy igazi klasszikust.