,,Az itt leírt folyamat kísértetiesen emlékeztet arra, amit Scholem említ, méghozzá a luriánus kabbala cimcumjával kapcsolatban - s ismét, - éppen úgy szükségszerű az ismétlődő kettős ritmus az egyetemes folyamat minden egyes mozzanatában - , azon erők, melyek a teremtés folyamatát is meghatározták, minden egyes szellemi aktivitásban jelen vannak, még az isteni Jelenlétbe való felemelkedésben is. Ezentúl a jellegzetes prokloszi egyetemes helyreállítás logikája is jól érzékelhető módon van jelen..."

A késő antikvitás újplatonizmusa, melynek legmarkánsabb alakja Plótinosz, Proklosz, valamint a tőlük másfél ezer év távolságra lévő német idealizmus Hegelje és Schellingje közötti gondolatrokonság talán nem hat újdonságként a filozófiatörténészek között - bár közel sincs szó ,,sűrűn belakott" vidékről -, hiszen számosan a huszadik század neves gondolkodói közül mutatott rá jelentős kapcsolódási pontokra (többek közt Heidegger, Karl Löwith vagy épp a század elejének egyik leginvenciózusabb szerzője, Franz Rosenzweig) -- de mi a helyzet a zsidó misztikával, vagyis a kabbalával...? A válasz korántsem egyértelmű, mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a filozófia történetéről szóló előadássorozatában Hegel külön kitér a kabbalára, ahogy Jakob Böhmére is, az egyik legnagyobb hatású, kabbalisztikus elemeket tartalmazó misztikus filozófiájára.
A kérdés tehát adott: mi a közös az újplatonizmusban, a német idealizmusban és a kabbalában?
Létezhet-e valamilyen motívum, ha úgy tetszik, nyelv, ami rokonságot teremt e három filozófiai erudíció között?

Markscheid Ádám e kérdést vizsgálja kötetében A kozmosz dialektikus helyreállítása elsősorban a dialektika logikai és metafizikai sémáin keresztül, ugyanakkor e trendek teológiai és teológiatörténeti implikációit sem hagyva figyelmen kívül.