Minden egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog kikérni.
Mégis, ha ez a régi nap áttör a rá következett időszakok áttetsző rétegein, a felszínre emelkedik, és úgy szétterül, hogy egész valónkat elborítja, akkor a nevek egy pillanatra visszanyerik hajdani jelentésüket, az emberek a régi arcukat, mi magunk az akkori lelkünket, s tompa, de immár tűrhetővé szelidült és nem tartós fájdalommal érezzük át a jó ideje megoldhatatlanná vált gondokat, amelyek akkoriban annyira aggasztottak. Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése. A hullámzás folyton a felszínre vet egyes régebbi részeket.