A környezetesztétika, amely részben a természetesztétikák hagyományával szemben lépett színre, viszonylag új fejlemény a modern filozófiai esztétika történetében. Középpontjában az a gondolat áll, hogy esztétikai tapasztalataink során mindig környezetekkel van dolgunk: a természet nem állítható velünk szembe, hanem minden oldalról körbevesz bennünket és minden érzékszervünkre egyszerre hat. A környezeteinkhez fűződő esztétikai viszonyunkat a környezetesztétikában éppen ezért nem a kontempláció hagyományos paradigmájában gondolják el, hanem inkább belemerülésként vagy rezonanciaként. A környezeteinkhez jellemzően aktívan és cselekvően viszonyulunk egyedi célokat szem előtt tartva. A környezetesztétika az 1960-as évek közepén a természeti környezetek esztétikai értékeinek a vizsgálatával indult, de nem állt meg ennél, többek között azért, mert esztétikai tapasztalataink többsége nem természeti környezetekből ered. Az ember által részben átalakított vagy egészében kialakított környezetek vizsgálata végül kiegészült az ezekben folytatott hétköznapi tevékenységek elemzésével, így a diszciplína termékeny közelségbe került a hétköznapi élet esztétikájának a 20. század utolsó évtizedeitől kirajzolódó területével. A környezetesztétika számos ponton kapcsolódik például a szabadidőkutatáshoz, az építészethez, a dizájnelmélethez, a tájépítészethez, az ipari régészethez, az urbanisztikához vagy a környezetpszichológiához. Kutatásait ráadásul sok esetben ökológiai vagy egyenesen környezetvédelmi szempontok motiválják: talán nem túlzás azt állítani, hogy a környezetesztétika a környezeti etika komplementer diszciplínája. Kötetünk az első magyar nyelvű környezetesztétikai antológia, amely a tudományág legtöbbet hivatkozott, a kurrens viták alakulását is meghatározó alapszövegeiből válogat.