1944/45-ben a német mintát követve Magyarországon is megvalósult a náci típusú gettósítás, ennek következtében végül közel 600 000 ember került 221 gettóba, majd a munka- és haláltáborokba.
A tervszerűen végrehajtott elkülönítés és népirtás ugyan nem újkeletű gondolat, a gettók gyakorlati "haszna" és "hasznosulása" mégis csak fokozatosan bontakozott ki a nácik előtt is. A lakáshiány, a városok átalakulása, a kifosztás lehetőségei szépen lassan alakították ki a kényszerlakhelyek típusait és funkcióit. A magyarországi gettósítás eleinte némileg eltért az Európában elterjedt megoldásoktól, ám az 1944 tavaszán ideérkező náci zsidótlanító tanácsadók már 5-6 év tapasztalatával vágtak bele Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének kifosztásába és kiirtásába, és ennek megoldása kapcsán számos pártra, mozgalomra, politikusra, társadalmi szervezetre tudtak támaszkodni.
A magyarországi vidéki gettók Európa "gyors" történetű kényszerlakhelyei lettek, azonban a mai napig nem lehet teljes képet bemutatni róluk, mivel hiányoznak az átfogó történeti munkák. Jelen kötet a fogalmak tisztázása és a szakirodalom alapos feldolgozása mellett fel kívánja hívni a figyelmet a magyarországi gettók működésének és történetének több aspektusára, jellemzőjére és a történettudomány adósságára.

VÉGSŐ ISTVÁN (1979) történész és holokausztkutató. A Szegedi Tudományegyetemen végzett 2002-ben történelem (bölcsész, tanár) és politikaelmélet szakokon. Helytörténeti kutatóként 2002 óta több magyarországi múzeumi, illetve kutatócsoport projektjeiben vett részt, kiadványok és kiállítások összeállításánál. Írásai és könyvei a 20. századi sorsfordulók témáiban (hadtörténet, 1956, holokauszt) és helytörténet témakörben jelentek meg.