A ciklusokba rendezett verskompozícióban egyszerre tárulnak fel a gyermekkor emlékei, egy család története, a hevesi parasztvilág miliője és a benne átvonuló huszadik századi történelem, földrajza, szokásainak egész rendszere, és ráadásként a kivándorló és újra hazatérő kanadás magyarok különös sorsa. Ugyanakkor a versfüzéren átvonuló szenvedélyes egytémájúságon, a szenvtelen, szinte szociografikus aprólékossággal részletező taglaláson nagyonis személyes hangvétel üt át, szinte tragikus pátoszú felismerése sorsnak és eredetnek.
Az epikusságot, regényszerűséget és a fojtott pátoszt egyaránt táplálja Oravecz nyelvhasználatának radikális egyszerűsége, a versbe öntött prózanyelv, mely ugyanakkor nem költőietlen. Erőteljes: összefogja és megtartja a nagy kompozíciót.