A keresztény egyház végleges kettészakadására 1054-ben került sor. A nyugati és a keleti keresztények alapvetően ugyanazt a doktrínát és vallásgyakorlatot követték, s kegytárgyaik is javarészt azonosak voltak, ám kisebb eltérések mutatkoztak a zenei tradícióban, a fegyelmi kérdésekben és a dogmák megfogalmazásában. Ez a könyv a bizánci egyház történetét követi nyomon 330 és 1453 között. Az egyes fejezetek a keresztény civilizáció különböző területeit vizsgálják, beleértve az egyház és az állam szoros kapcsolatát, a tanításokat és a világnézetet.

„A IX. század végén egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő dogmatikai vitapont okozott nézeteltérést a római pápák és a bizánci pátriárkák között. Ez a filioque, azaz »a Fiútól is« jelentésű rövid betoldás kérdése volt, mellyel néhány nyugati egyház már a VI. században kiegészítette a Hiszekegynek a Szentlélek eredetéről szóló szakaszát. A betoldás valószínűleg a VI. századi Hispániából származik; a VIII-IX. századra azonban a legtöbb frank egyházban már így recitálták a Hiszekegyet. Bár a pápák következetesen ellenezték a filioque hivatalos betoldását a szövegbe, nem tettek aktív lépéseket a nyugati egyházakból történő kiküszöbölésének az érdekében. A bizánci pátriárkák, Phótiostól (858-67. és 878-86.) kezdve támadták a »kettős származás« dogmáját, és végül egy helyi konstantinápolyi zsinaton kiközösítették a pápát.”

„A bizánci keresztények, kezdve a császárral, mindannyian hittek a filantrópiában és a társadalom szolgálatában. A nagyobb jótékonysági intézményeket egyre inkább az egyházi szervezetek és a kolostorok igazgatták, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket egyéni vagy birodalmi támogatásokból tartották fenn. Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk a császárok és császárnők szerepét a karitatív tevékenységben. A keresztény római császár eszménye, melyet Eusebios ékesszólóan megfogalmazott a IV. században, a bizánci császárt, mint Isten földi képviselőjét, a jóakarat és a kegyelem erényeinek megtestesítőjét, festi le. A bizánciak elvárták császáruktól a jótékonykodást. Az egyes keresztények, uralkodójuk példáját követve szintén ajánlhattak fel pénzt a szegények javára. Egyrészt Krisztus követése és a helyes cselekvés vágya motiválhatta őket, másrészt reménykedtek az isteni jutalomban és az örök megváltásban.”

„A keleti keresztény szentség egyik legfigyelemreméltóbb példáját az ún. »szent bolondok« képviselik. Ezek közé tartozik a szíriai szent, Emesai Symeon, és a későbbi görög szent, Balga András. Az e csoportba tartozó aszkéták a feje tetejére állították a keresztény élet összes szabályát. Szent Symeon félkegyelműnek tettette magát és lehetetlen, kiszámíthatatlan módon viselkedett. VII. századi életrajzírója, Nápolyi Leontios szerint egyik vasárnap a templomba lépve mogyoróval kezdte dobálni a gyertyákat. Amikor a közösség megpróbálta kikergetni, felment a szószékre és onnan dobálta mogyoróval az asszonyokat. Mikor végül elhagyta a templomot, felborította a süteményárusok pultját (akik feltehetően a templom előtt árultak). Életének számos más epizódja gúnyolja ki az egyházi szokásokat vagy idézi fel Krisztus életének eseményeit.”