Képzeletünket sosemvolt földek és helyek népesítik be, a hét törpe kunyhójától a Gulliver által felkeresett szigetekig, Salgari indiai útonállóinak templomától Sherlock Holmes Baker Street-i lakásáig.

Többnyire tudjuk persze, hogy ezek a helyek költők és írók fantáziájának a szüleményei csupán. Az emberiség azonban már a legősibb idők óta álmodozott olyan, valóságosnak tartott helyekről is, mint Atlantisz, Mu, Lemuria, Sába királynőjének földjei, János pap országa, a Boldog Szigetek, Eldorádó, a végső Thule, Hyperborea és a Hesperidák országa, a Szent Grál rejtekhelye, a Hegyi Öreg asszaszinjainak sziklaerődje, Eszem-Iszom-ország, Utópia szigete, a Salamon-szigetek és az ismeretlen déli földrész, az üreges Föld belseje, vagy Agarttha titokzatos föld alatti birodalma. E helyek némelyike csupán elbűvölő legendákat és kötetünkben is látható pompás ábrázolásokat ihletett, mások a titokvadászok képzeletére hatottak, megint mások pedig utazásra serkentettek, így téve végül valóságosan is új, ismeretlen földek felfedezőivé az illúziók kergetőit.

Umberto Eco, filozófus, középkorász, szemiotikus, tömegmédia-kutató 1932-ben született Alessandriában. Irodalmi pályáját 1980-ban kezdte A rózsa nevecímű regénnyel (Strega-díj, 1981), amelyet A Foucault-inga (1988), A tegnap szigete (1994), a Baudolino (2000), a Loana királynő titokzatos tüze (2004) és A prágai temető (2010) követett. Műveit számos nyelvre fordították. 2004-ben az ő szerkesztésében jelent meg A Szépség története, 2007-ben A Rútság története, 2009-ben pedig A lista mámora.