Lukács Ervin (Budapest, 1928), a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze1951-ben, ötödéves orvostanhallgatóként nyert felvételt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol a Somogyi László vezette karmesterképző szakon végezte tanulmányait. 1958-tól az Operaházban Ferencsik János mellett sajátította el a zenés színházi és a koncertdirigensi mesterséget. Évtizedekig tanított a Zeneakadémia karmesterszakán. Nemzetközi hírnevét az 1962-es Római Nemzetközi Karmesterverseny első díja alapozta meg. Az élvonalbeli magyar zenekarokkal adott hazai hangversenyei mellett vendégművészként rendszeresen fellép a világ nagy operaházaiban és koncerttermeiben. 1989-ben a Japán Filharmonikusok első állandó vendégkarmestere. Bartók–Pásztory-díjas érdemes művész, 1965-ben Liszt Ferenc-díjat, 1983-ban Kiváló Művész kitüntetést, 1996-ban Kossuth-díjat kapott. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének és középkeresztjének birtokosa, aki a nagy egyéniségek szerénységével nem a kitüntetéseire, az ovációval fogadott előadásokra és a rengeteg hangfelvételére a legbüszkébb, hanem arra, hogy pályája során nemigen mondott le fellépést, és hogy jó karmesterképző tanárnak bizonyult. A „Lukács-iskola” ma már fogalom. A Maestro Győriványi Ráth György, Hamar Zsolt, Vashegyi György, Kesselyák Gergely, Héja Domonkos, Kocsár Balázs, Kollár Imre, Szabó Sipos Máté – és még sok nagyszerű tanítvány és kiváló muzsikus sikeres dirigensi pályáját indította el.

A karmester munkája, mint mondja, részben zenei és technikai tudás, részben pszichológia. Elvégre hetven-nyolcvan különböző egyéniségű és felfogású művészt kell közös nevezőre hoznia, lehetőleg szépszerével. A karmesternek minden zenésznél mindent jobban kell tudnia, mert régen rossz, ha a feje vezénylés közben benne van a partitúrában ahelyett, hogy a partitúra volna a fejében. A tökéletes felkészülés eredményeképpen viszont megtörténik a csoda: a karmesterpálca megszólal…