"A trauma berúgja a bár ajtaját, kirendel egy kör felest. Rossz arca van, pofán böfögi a nyájas olvasót, élvezi az arcán a feszengést. Undorodsz? - kérdezi vigyorogva. Oldalán ott ül az egész család: erőszak, szex, kiégés, őrület.
Maros Dániel nem lett kevésbé űzött vad az évek során, de már hajlandó szembenézni azzal, hogy nincs visszaút. Nem mintha oda, a többiek közé bármikor is visszavágyott volna. Egyiptomot maga mögött hagyva az ukrán fronton, egy bentlakásos pszichiátrián, régi barátok között keresi a hozzá hasonlókat, összetört embereket, akik az élet elevenjét akarták, férfiakat, akiknek végül nincs saját megoldásuk, nincs kiútjuk az erőszakból, a hozott minták szorításából. Ezek a ketrecük rácsait rázó, esendő alakok a pusztítás ősi, karneváli mégis hipermodern meséjét írják tovább. Jászberényi biztos kezű kórboncnok, seregszemléje büszke, vert gyászmenet, mondataiban pátosz és irónia fekszik össze a minimalizmussal. Felejthetetlen könyv, sokáig bennünk kísért."
Vonnák Diána


"Azt írja, senki nem jut haza egy háborúból, mert nem azok jönnek vissza, akik elmentek. Azért tudhatja, mert ő sokadjára ment el. Jászberényi Sándor azon nagyon kevés magyar író egyike, aki odasiet, ahonnan mások elrohannak. Az ennek köszönhető radikális tapasztalatnak köszönhetjük különleges szövegeit, amelyek világlóan mutatják a könyörtelenséget, az emberi szenvedést, az elgondolhatatlan üresedést. Leginkább talán azt: ha elkezdték, az érintettek életében már sohasem ér véget. Azt is írja, álmodsz majd, ha eleget voltál a fronton. Nehéz az igazsággal elbírni.
Ezért kell ezt olvasni."
Pető Péter.