Rostás Mihály versei egy titkos világba kalauzolnak el minket, a látótér peremén tengődő történetek közé, a jelentés súlya alatt beszakadó hangalakokon túlra. Nem töredékek ezek, de nem is egész mondatok. Mintha egy üres asztalt néznénk, rajta egy félbehagyott nagycsaládi vacsorával, tányérok, tálak, evőeszközök, hús, víz, kenyér, miközben sehol egy lélek, és nem tudni, mi történhetett vagy miért. Ott szólalnak meg ezek a versek, ahol a leginkább magától értetődő a hallgatás lenne, ahol egész élettörténetek, egész generációk süllyedtek el a csöndbe. Teszik ezt olyan váratlan erővel és magától értetődő lendülettel, ahogy egy szál gyufát meggyújtunk, és óvatos mozdulattal, hogy el ne aludjon, a kazal közepébe elhelyezünk. Mert a legjobb módszer a kazal öngyulladásának megelőzésére, ha mi magunk lobbantjuk lángra.

Nincs postaládám, de ha lenne, azt akarnám, hogy valaki minden nap bedobjon hozzám egy új Rostás Mihály-verset. Mert minden szövege egy újabb nyom egy újabb rejtélyhez. Akárcsak azok a titokzatos levelek, amelyek összes betűjét más magazinból vágta ki és illesztette gondosan egymás mellé a névtelen feladó. Azzal a szerencsés különbséggel, hogy Rostás Mihály nagyon is felismerhető szerző. Verseiben olyan részleteket mutat meg valami sűrű, nagy titokból, amelyeket más meglátni is ritkán szokott, nemhogy megírni. És úgy, hogy már az első szavából sejthető: ő nem ám újságlapokból dolgozott, hanem a saját történeteiből, álmaiból és klasszikusokból, káromkodásokból, olcsó slágerekből, hatástalan önéletrajzokból, természetfilmek forgatókönyvéből, elkésve adott nevekből, vagy épp csak monogramokból, az őszi csendből, falusi legendákból, tetoválásokból, felhalmozott kérelmekből, hazugságokból, ígéretekből vette betűit. És olyan természetességgel ragasztotta őket össze, mintha valaki nemcsak írna, hanem beszélne is ezen a nyelven. De hol van az az ország, ahol ezt a nyelvet beszélik? Utcái, lakói, problémái, mérgei, sőt bogarai és még morzsái gyanúsan ismerősek. Sötétjeit ilyen fénytörésben most látom először. Benne troli jár, vonat, lift és köd, a kontextus meg ugrál, menetrendszerűen. Közepén telep, város-vidék, aluljáró, rókavár, mellette kocsma, sportcsarnok meg munkásszálló, Kelenföld, Somogy, Karmelita, Szoboszlai, János, Spar… Villamosvonalain disznót sétáltatnak, zászlaja pornókellék, valahonnan látszik belőle a Szaturnusz. Szóval létezik, mintha itt lenne a szomszédban. Vagy még közelebb. Azt hiszem, oda küldik a postám. Aki megkapja, bátran bontsa fel, olvassa, döbbenjen meg újra és újra, csodálkozzon is, majd kezdje el várni a következőt. Amíg megjön, kezdje elölről.

Ráday Zsófia