Paul Verhaeghen, az Egyesült Államokban élő flamand pszichológiaprofesszor és író monumentális regénye az elmúlt évtized egyik világirodalmi szenzációja. A mű nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy „az egész huszadik századot próbálja meg egyetlen regénybe sűríteni” (Richard Powers). A számos irodalmi díjjal kitüntetett alkotást, amely németül, angolul és franciául is megjelent, olyan mesterek műveihez mérik, mint Günter Grass vagy W. G. Sebald, de hasonlítják olyan, a posztmodern próza teljes fegyverzetében fellépő írókéhoz is, mint Thomas Pynchon. A történet a Harmadik Birodalom Berlinjétől az 1950-es évek harvardi értelmiségi elitjén, a Los Alamos-i sivatagon és az auschwitzi haláltáboron át az 1990-es évek újraegyesülő Németországáig ível, óriási energia röpíti epizódról epizódra, s eközben „útba ejti” a részecskefizikát, az emlékezet kultúráját, a tapasztalat és az identitás filozófiáját, a Manhattan-tervet, a harmincas évek filmvilágát és a huszadik század végének német szkinhedkultúráját. Ezt a hatalmas, izgalmas epizódokkal teli, nagy plaszticitással kidolgozott hálószerkezetet több szereplő története, egymáshoz való viszonya tartja össze. A Potsdamban kutató fiatal flamand pszichológus, Paul Andermans 1995-ben összetűzésbe kerül a város felforgatásra készülő neonáci bandával, aminek következtében kórházba kerül. Itt ismerkedik meg az Auschwitzot megjárt Jozef de Heerrel, aki elmondja neki az élettörténetét, a menekülés és árulás történetét a háború alatti Berlinben. De Heer azonban, akárcsak a regény többi alakja, nem egészen az, akinek látszik. Mint ahogy nem az Goldfarb, a Nobel-díjas fizikus sem, az atombombát kifejlesztő Los Alamos-i csoport egykori tagja, aki most szintén Berlinben tartózkodik, vagy Donatella, a posztgraduális tanulmányait végző olasz fizikusnő, akit intim szálak fűznek Goldfarbhoz. A regényt lenyűgözően olvasmányossá teszi a szöveg nyelvi tűzijátéka, a már-már botrányos szókimondás, legyen szó szexről vagy az erőszak pornográfiájáról.