Juhász az ablaksorok mentén fotózza ezeket az épületeket, melyek kevés kivétellel nem lakó-, hanem irodaházak. Az ablakok szabályos mozaiknégyzetekként illeszkednek egymás mellé, monoton ritmusban ismételve önmaguk mintáit, mint valami szeriális vagy repetitív zenemű, amely folyamatosan darálja ugyanazt a hangot. Mint ahogyan a folytonosságnak és a monoton szakadatlanságnak is van némi bája, úgy ezekben a vibráló ablakmozaikokban, ablakkeret rácsozatokban is van valamilyen különös esztétikai feszültség. Láthatunk élettelen képrácsokat, sötét, kivilágítatlan ablakokkal, de kiszúrhatunk néhány olyat is, amelyből műfény tör át, sőt, emberi alakok vannak mögötte, az élet jele pislákol bennük. Ezek az égbe törő konstrukciók lennének a posztmodern kor Bábel-tornyai. Nem mindig azért építik őket oly magasra, mert nincs elegendő földterület, elégséges telek, hanem mert a társadalom ezeken az ikonokon át határozza meg önmagát, vagyis az adott építészeti mátrix elvárás, sőt kötelezvény lett. A posztindusztriális kor Ikarusza immár nem csak szárnyakkal tör a magasba, hanem beton, vas és üveg segítségével veszi a lendületet isten országa felé.”
(Részlet az utószóból)