Sáska Gézát az autonómiák kis körei foglalkoztatják. Politológiai elemzéseinek terepéül évtizedek óta az oktatásügyet választotta – már akkor is, amikor az iskola és a pedagógia még elválaszthatatlannak tűnt egymástól. Ami pedagógia volt, az az iskoláról szólt, és ami iskola volt, az főként a pedagógiát és a pedagógusokat izgatta.
Az évtizedek során, amíg a szerző mondanivalójának újra- és újrafogalmazásával kísérletezett, sok minden megváltozott. Mindenekelőtt az a társadalmi, politikai és kulturális közeg, amelyben dolgozunk. Politikáról és politikatudományról beszélni az 1989–90-es fordulat előtt még egyszerű eufemizmusa volt a Párt politizálásának; esetleg szűk, bennfentes körökben e politizálás ellenzésének, illő diszkrécióval. 1989–90 óta beszélhetünk csak a hazai politikatudomány indulásáról; előbb a közpolitikában, azután lassan, szinte araszolva egyes szakpolitikai ágakban. Sáska Géza itt közreadott tanulmányai első fecskéi az oktatáspolitika politikatudományi elemzésének.
A társadalomtudományok – például a szociológia, a közgazdaságtan vagy a politológia – nem peremre szorult ellenzéki csoportok kritikájában jelentek meg többé, amelyet az iskola fölött gyakoroltak. Ehelyett legitim, sőt már-már monopolizált eszközeivé váltak az iskolai-oktatásügyi döntés-előkészítésnek. Aki tegnap még csak neveléselméletet meg didaktikát tanult, annak ma már legalább annyira oktatáspolitikát is tanulnia kell ahhoz, hogy fölkészült tanító, tanár vagy önkormányzati tisztviselő lehessen.
A szerző tanulmányai, amelyek válogatását ebben a kötetben olvashatjuk, most szólalnak meg csak igazán. Amivel legtöbbet vívódik – a szabadság és függőségek, az önállóság és a partnerségek, az érdekcsoportok akaratainak rejtett vagy nyílt megjelenése az iskolában, a pedagógiában és oktatásügyben – nos, ezek a fogalmak, ezek a képviselők és ezek a helyzetek tanítanak meg bennünket igazán arra, hogy mire is való a politikatudomány az oktatásügyben és az iskolában.