"Polcz Alaine és Bitó László dialógusának egyik legnagyobb érdeme, hogy e két ellenkező kultúrtörténeti aspektusból szembesítenek minket a korszakra jellemző európai halálfelfogással, illetve a meghalás folyamatával és aktuális etikájával. Szenvedélyes gondolkodók, kíméletlen vitatkozók. Szelíd emberek. Meggyőződésük igen különböző jellegű és különböző szintű felismerésekben ütközik. Hála ütközéseiknek, olvasói élményként vehetjük szemügyre, amint a statisztikailag megalapozott, kísérletileg igazolható, egzakt tudományos megismerés és a személyes tapasztalatokra, megérzésekre, sejtésekre és a hit gyakorlatára alapozott gondolkodás kiméri a másik felségterületének határait. Idáig, és nem tovább, kiáltják fáradhatatlanul, de gyakran megesik velük, hogy nem csak egymással szállnak ádáz vitába, hanem önmagukkal is.
[...] Minden pátosz és homály nélkül beszélnek a haláltudatról, az elmúlástól való félelemről, a fájdalomról, a fájdalomtól való félelemről, a halálfélelemről, a fájdalomküszöbről, a fájdalom csillapításáról, az emberi méltóságról, a halál kívánásáról, az önrendelkezés jogáról, az eutanáziáról és az euteliáról, a palliatív medicináról, csupa praktikus dologról, ám valójában a meghalás esztétikájáról és etikájáról beszélnek. A létezésről mint szenvedésről és a létezésről mint örömről. Még a szenvedés öröméről is."

Részlet Nádas Péter előszavából.