Minden más korszakhoz hasonlóan a 20. századnak is több arca volt. Isaiah Berlin brit filozófus „a nyugati történelem legszörnyűbb századának” nevezte, míg Severo Ochoa Nobel-díjas spanyol–amerikai biokémikus „a tudomány lenyűgöző fejlődését” tartotta a korszak legfontosabb sajátosságának. Kinek volt igaza? Mindkettejüknek és egyiküknek sem. Mindegyik minősítés mellett érvek tucatját lehet felsorakoztatni, miközben kizárólagosságra egyik sem tarthat igényt. Eric Hobsbawm ezért nevezte el „a szélsőségek korának”. Ebben a könyvében Romsics Ignác arra törekedett, hogy a század egyetemes és magyar történetének fény- és árnyoldalait egyaránt bemutassa. A politika és a háborúk mellett nagy súlyt helyezett a gazdaság, a társadalom és a művelődés terén végbement korszakos változásokra is. Einstein, Freud vagy Picasso hozzájárulása az emberiség történetéhez éppoly fontos számára, mint Roosevelt, Churchill, Hitler vagy Sztálin hatása. Emellett kiemelten tárgyalja a női emancipáció, a környezetszennyezés, valamint a kisebbségi kérdés magyar és nemzetközi vonatkozásait is. A könyv időhatárai az 1900 körüli évektől a 2000 körüli évekig terjednek, így nemcsak a közelmúlt, hanem a jelen eseményeit is segít megérteni. „Haladás és hanyatlás, fejlődés és visszaesés, öröm és szomorúság tehát együtt jellemzik a 20. századot. Az, hogy ki melyiket tartja meghatározóbbnak, nagymértékben nézőpont kérdése. A nézőpontot viszont döntően az határozza meg, hogy ki hol, mikor és milyen családba született. Egy átlagos amerikai, akinek az országát sohasem dúlta fel háború, és az egész század folyamán a világ legmagasabb életszínvonalát biztosító társadalom tagja volt, élete végén egészen bizonyosan másként értékelte korát, mint azok a kínaiak, akik előbb az idegenekkel, majd később egymás ellen harcoltak, s közben folyamatosan éheztek, sőt, hozzátartozóik egy részét is elveszítették.”