A nemzeti nyelv ügye a XVII. század második felének és a XIX. század elejének magyar történelmében a legfontosabb kérdések közé tartozott: a nemzetfogalom korabeli történetével éppen olyan szoros összefüggésben van, mint az irodalom státusával. A nyelvkérdés a XIX. század első két évtizedében Kazinczy Ferenc munkásságával ér a tetőpontra. A magyar irodalomtörténeti hagyomány szerint ez a nyelvújítási harc ideje, s valóban: a folyamatosan zajló viták középpontjában mindig a magyar nyelv ügye állt. A monográfia a nyelvkérdés nemzetközi összefüggései és a hazai előzmények bemutatása után részletesen elemzi és lényeges vonatkozásokban teljesen új megvilágításba helyezi a magyar irodalom történetének ezt a különleges időszakát. Ennek egyik fontos fejezete az a grammatikai küzdelem, amelynek tétje az egységes köznyelv kialakítása volt Kazinczy alakját a XIX. század első évtizedében leginkább grammatikai elképzelésekkel viaskodva látjuk. A magyar nyelv újabb kori történetében a nyelvi egység ügye a legfontosabb kérdések közé tartozott, s ebben a széphalmi kúria lakója döntő szerepet játszott. Már ez is jelzi, hogy a megszokott nyelvújítási harc kifejezés nem fedi le Kazinczy küzdelmeinek egészét, sőt maga a nyelvújítás -- ha csak új szavak alkotását értjük rajta, bár lényeges, de távolról sem a leglényegesebb eseménye volt e kornak. Kazinczy neológiájának legfontosabb fogalma az író szabadsága lesz, az a jog, hogy az író szabadon, műve szükségleteinek megfelelően alakíthassa a nyelvet. Ebben a szabadságban nem korlátozhatják még a grammatika szabályai sem. Ez olyan író programja, aki folyamatosan (például kritikai levelek sorában) követelte meg írótársaitól anyanyelvünk tudós ismeretét, s akinek meghatározó szava volt a kor két nagy nyelvtudósa, Révai Miklós és Verseghy Ferenc közötti nyelvészeti háborúskodás kimenetelében. Volt ugyan néhány jelentős pengeváltás a hagyományhoz ragaszkodó ortológusok és az újítani akaró neológusok között is, de a frontvonalak itt meglehetősen elmosódottak voltak: Kazinczy számos barátja és harcostársa nézetei között is jelen voltak az ortológia bizonyos nézetei. Az igazán egyértelmű és szenvedélyes vita magáról a vitáról, a kritikai szellem létjogáról bontakozott ki az 1810-es évek végén. Az egyébként gyakran diplomatikus Kazinczy ebben a küzdelemben hajlíthatatlan volt, hiszen szilárd meggyőződése szerint csak ez a szellem óvhatja meg a tudományok és az irodalom világát külső erők és idegen érdekek befolyásától, ugyanakkor egyedül ez biztosíthatja, hogy ennek a világnak az élete saját értékrendje és törvényei szerint alakuljon. Bíró Ferenc