Hódosy Annamária annak a fiatal irodalmár-nemzedéknek jeles képviselője, amely most már bátran állíthatjuk megújította a magyar irodalomtudományos beszédet. A szegedi szerző második könyvében Shakespeare úgynevezett metaszonettjeit veszi merőben új szempontok alapján vizsgálat alá. Hódosy Annamária értelmezésében a versek egyik legfőbb jellemzője, hogy saját magukról szólnak, ezért nevezi őket metaszonetteknek. E művek kapcsán mindezidáig vagy az volt a fő kérdés, miféle valós figurákra és eseményekre utal a szöveg, vagy az, hogy miként fogalmazódnak meg stilisztikailag a szokványos témák. Ez a kötet viszont arra kérdez rá, miről is van egyáltalán szó ha a megnyilatkozások mikéntjét egy előfeltételezett jelentés puszta formája helyett jelentésalkotó elemnek tekintjük. Ha kitüntetett figyelmet fordítunk a holt vagy elfeledett jelentésű, illetve szakmai metaforák értelmezési lehetőségeire, kiderül, hogy nem pusztán a szerelem, a szépség, a múlandóság, a világi hívságok hiábavalósága, hanem a szonett fogalma, a költészet, sőt az írás, annak anyaga, a nyelv médiuma, örökölt formái és konvenciói, az igazsághoz és a társadalmi rendhez való viszonya is domináns shakespeare-i szonett-téma.