A Nem egészen különleges, sehová be nem sorolható kézirat, amelynek - Szép Ernő korabeli megállapítását ma is érvényesnek tudva - sem a magyar, sem a világirodalomban nincsenek előzményei. A cím kettős jelentésű, egyszerre jelöli - egymással szoros összefüggésben - a női nemet és a közkeletű tagadószót. Olyan - nőkkel kezdett-folytatott - kapcsolatok leírása, amelyek a (nem mindig hős és nem mindig szerelmes) szerző szavával ,,nem végződtek ölelkezéssel". Írója él is a kínálkozó irodalomtörténeti toposz kifordításának lehetőségével, s művét az előszóban egy ,,fordított Casanova" emlékiratának nevezi. Hetvenegy esetleírás (valamint egy 1949-ben névvel publikált, nyilvánvalóan ide tartozó tárca) áll össze e kéziratban álmatagon lüktető prózatestté. E szám önmagában is figyelemre méltó, hisz a kortársak emlékezete szerint Szép Ernő volt köztük a nők által leginkább körülrajongott alak. Az 1930-as évek második felében született kéziratban nem a hódításból már rég kiöregedett költő tekint vissza élete e sajátos szeletére (...) hanem az udvarlások édenligetéből épp csak frissiben kitaszított író. Hiába telt el olykor akár három évtized is az esemény és a megírása közt, a Nem prózafüzére perzselő fénnyel ragyog a kiűzetés kapuja fölött. (...) Az esetleírások a maguk zárt körein belül kapcsolatszociológiai mélyfúrásoknak is tekinthetők, amelyek más forrásokból csak ritkán előbukkanó tudáshoz juttatnak bennünket a múlt századforduló és a két világháború közti korszak nagyvárosi társadalmának nemek közötti viszonyairól. (...) Az utószó bőven merít Szép Ernő barátjához, Hatvany Lajoshoz írott korai leveleiből, melyekben gáttalan erővel tolul elénk a nővágy és a testiség semmi szeméremtől nem korlátozott nyelve.